Feljegyzések

Hétfő reggel. A munkások unottan rakodnak egy pótkocsis teherautóra aszfaltzúzalékot. Végeznek, ponyvával takarják le a pótkocsi tetejét. A ponyva nem takar tökéletesen, itt – ott kilóg alóla a zúzalék. Kicsit sokat raktunk rá – mondja egyikük. A teherautó elindul az alig 15 Km-re lévő üzembe.
Kör alakú lyukak az aszfaltban. Néhány kilóméterenként, néha ritkábban találkozhatunk velük. Senki nem tudja hogy kerültek oda, mi célt szolgálnak, de ott vannak. És eszik az autók gumiját. Valószínűleg az aszfaltozó munkagépek hagyták ott maguk után, mintegy mementójaként az elvégzett munkának. Legtöbbször három ilyen 5 - 10 cm átmérőlyű lyuk van közvetlenűl egymás után, mintegy 10 cm-enként, hosszában az úton.
Ezek a szándékosan vagy véletlenül ott felejtett, kezdetben apró úthibák a későbbi kráter nagyságú kátyúk elsődleges kiindulópontjai lehetnek. Nem beszélve arról, hogy bosszantó minden alkalom, amikor is át kell haladni rajtuk. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy most kopott le a gumiból annyi, mintha 20 kilómétert mentem volna sima aszfalton, ezenkívül valószínűleg a lyuk szélén lévő kavicsokból a kerék kitépett néhányat. Idővel ezek az úthibák mind nagyobbak lesznek, a különálló lyukak lassan összeérnek, végül egy kikerülhetetlen kátyú keletkezik, amely minden egyes autó áthaladása után egyre növekszik. És akkor jön a tél. A kátyúba belefagyó víz úgy repeszti szét annak határait, mintha csak üvegből lenne.
Többnyire nem törődnek ezzel. Évente ki tudja mennyi pénz megy el az utak karbantartására, de ez persze csupán tüneti kezelés, előbb-utóbb mindenképpen teljesen újra kell aszfaltozni. De kezdetnek itt vannak ezek a kör alakú lyukak az úton, amik egy kis odafigyeléssel nem is létezhetnének. A befejezetlen munka gyümölcsei.
Ma reggel (2009.09.28.), amidőn épp munkába igyekeztem, jött szembe egy pótkocsis teherautó, amely aszfaltot szállított. Inkább talán zúzalék lehetett, amint az mindjárt kiderül. Ha jól láttam, a plató le volt fóliázva. Neki jobbos, nekem balos kanyar közepén találkoztunk (városon kívül). Egyikünk sem ment túl gyorsan, magam talán 70-80 Km/h-val, a teherautó talán 60-nal, amennyire meg tudtam ítélni. Egyszercsak a platóról leesik egy aszfaltdarab, át az én sávomba, rá a motorháztetőmre. Nagy puffanás, szívinfarktus közeli állapot, az öklömnyi betondarab pedig lepattanva a motorháztetőről eltűnik az út melletti gazban. Mögöttem jönnek, mögötte jönnek. Az adott útszakaszon nem lehet megfordulni, de még félreállni sem, nézem a tükröket, nézek vissza, de nem tudom leolvasni a rendszámát, a reggeli csúcsban mögötte haladók eltakarják. A sofőr egyáltalán nem fékez, valószínűleg észre sem vette, hogy mi történt. Az egész nem tartott tovább 3 – 4 másodpercnél.
Később megállok, kiszállok, nézem a motorhátetőt. Jobb oldalon, egy merevítő fölött találta el a becsapódó mugli, így nem szakadt be a lemez csak behorpadt. A festék persze lenyúzódott jó néhány centi hosszan.
Ha mondjuk én 80-nal mentem, ő pedig legalább 40-nel, akkor a kődarab a motorháztetővel 120 Km/h-val találkozott ugyebár. Ha akkor a szélvédőt találja el, az biztosan beszakad. Aki pedig ott ül, az már nem száll ki magától. Persze én is másképp reagáltam volna, teljes erőből beletaposok a fékbe, vagy elrántom a kormányt, vagy mindkettő, nekimegyek egy szembejövőnek, tömegbalesetet okozok, rommá törik három – négy autó, esetleg már el sem tudom mondani mi történt. A roncsokból a helyszínelők aligha tudják megállapítani, hogy mi is történt pontosan, talán meg sem találják a szélvédőn becsapódott kődarabot. A jelentés szerint indokolatlanul áttért a menetirány szerinti bal oldalra, és ezzel tömegbalesetet okozott. Akta lezárva.
De most csak nézem a sebet a motorháztetőn. Nem tudom bebizonyítani ami történt, még ha meg is találnám a teherautót, a sofőr nyilván nem ismerné el a dolgot. Sőt, talán el sem hinné, hogy igazat mondok.